Bunkó, flegma és szemét akartam lenni, visszaakartam neki adni az elmúlt 15 év szenvedését, minden fájdalmat, amit csak okozott; szemrehányást akartam tenni, hogy miatta lettem drogfüggő, hogy miatta basztam el az életemből 15 évet.
És persze azt, hogy mennyire szeretem…
- Minek ráncigáltál ide? Mondjad…
- Ha már anyukád nem tanított meg köszönni, akkor most mondom: szia!
- Ne dobálózz anyámmal. Inkább mond meg, mit akarsz, essünk túl ezen az egészen.

Belenéztem a szemeibe. A szeme örvénylett a dühtől, szívott magába, szinte bele is fulladtam, csupán a válasza rángatott vissza a valóságba.
- Hoztam neked valamit.
- Ah, tényleg. Én is hoztam neked valamit – vettem elő azt az izét, amit anyám nyomott a kezembe, mielőtt indultam. Átcsúsztattam neki az asztalon.

- Azta… mindig is egy ilyenre vágytam – motyogta. Nem tudtam eldönteni, hogy most viccel, vagy tényleg komolyan gondolja-e.
Nők.
Ezt csak a nők érthetik.

Ekkor az asztal mellől (?) elővett egy reklámszatyrot, és az asztalra helyezte.
- Ez mi?
- Azt szeretném, ha csak otthon néznéd meg.
- Ha egyáltalán megfogom nézni…
- Úgyis megfogod – mosolyodott el.
Közben megjelent a pincér, és ismét megkérdezte, hogy mit szeretnénk inni; a tekintetében félelem tükröződött, és igazán illedelmesen viselkedett velem, pedig maga a hely nem volt valami színvonalas. Egy legyintéssel és egy csúnya tekintettel elküldtem.
- Nos, akarsz még valamit?
- Sokat jársz ide? – vágott közbe.
- Hát, igen… eléggé.
- Minden nődet idehozol, mi?
Egy pillanatra elgondolkodtam.
- Igen – feleltem büszkén. – Minden nőmet idehordok – hazudtam. Az üzletfeleimmel találkoztam itt.
- Óóó…
- De mindegyik csak ennyit ér. Egy kóla, egy kis vörösbor, aztán hazaviszem, hancúrozunk egyet, fürdés, és küldöm haza. Aki többet ér, azt máshova viszem – kacsintottam egyet.
- Értem – bólintott. – Akkor, azt hiszem, hogy én most megyek is.

Mindketten felálltunk az asztaltól, azt hiszem, hogy kicsit megbántottam, de akkor nem érdekelt. Láttam a tekintetében a fájdalmat, és a legősibb dolgot, a félelmet.
Megakartam csókolni, úgy mint még soha senkit; magamhoz akartam szorítani, és soha többé el nem engedni, minden egyes hibáját, hibázását és botlását megbocsájtani, és elfelejteni. Azt mondják, hogy a gondolat a leggyorsabb, hát nekem a kezem volt az, mert megragadtam a derekánál, mielőtt még megálljt parancsolhattam volna magamnak. A kezem fentebb vándorolt, átöleltem a nyakánál, magamhoz húztam, és megcsókoltam.

A hazafele út teljesen kiesett, semmire nem emlékeztem, csak hogy otthon vagyok, és a múltamban járok már megint. Ismét kicsi voltam, egészen kicsi; a sütis eset óta elnémultam, senkivel nem beszélgettem, csak egymagamban játszadoztam. A szüleim már feladták a reményt, hogy egyszer még én is normális gyerek lehetek egyszer.
Vendégek jöttek hozzánk, igazából nem is érdekeltek, de megláttam Őt. Ott állt, akkora lehetett mint én, és tudtam, hogy nekem kell az a lány, valami megfogott benne.

Tudtam, hogy ő a másik felem. Hogy ez egy olyan dolog, amit senki nem vehet el, mert ez belénk, a lelkeinkbe van égetve; hogy amíg világ a világ, mi összetartozunk. Leszakadhat az ég, szétnyílhat a föld, távol kerülhetünk egymástól, de akkor is mindig ott leszünk egymásnak.

Innentől kezdve szinte mindennap átjárt hozzánk, mindig együtt voltunk, együtt játszottunk, és szép lassan megnyíltam előtte, még beszélni is kezdtem. Nem sokat, de azért beszéltem, és ennek a szüleim nagyon örültek. 

Aztán egy szép napon együtt aludtunk el a konyhakövön, és onnantól fogva bármikor itt aludhatott. Ki tudja, miért döntöttek így a szüleink.

Ezeken merengtem, majd észrevettem, hogy tulajdonképpen a földön ülök, az íróasztalom alatt, és hogy már egészen kireggeledett; rájöttem, hogy mennyire melegem van, ezért levetkőztem, és kifeküdtem egy nyugágyra a kertünkben.

Rágyújtottam egy cigire, és szép lassan elkezdtem feldolgozni az aznap történteket. Igazából nem tudtam felfogni, olyan álomszerű volt minden. A beszélgetés, ahogy megbántottam, amikor…

Percekkel később már a szobámban italoztam. Akkor éjszaka rengeteg alkoholt megittam, és még több cigit elszívtam; szerekhez is nyúltam. Nagyon sok minden kiesett belőle, arra sem emlékeztem, hogy hogyan aludtam el. Csak abban reménykedtem, hogy nem ébredek fel többé.

Másnap reggel mégis felébredtem, valahogy az ágyamba kerültem. Az éjjeli szekrényemen egy csésze kávé, és két üveg ásványvíz, valamint egy csomag szőlőcukor állt. Valaki gondolt rám.
Köszönöm, apa. Vagy anya. Vagy mindkettő.

A szobámban is rendet tett az én kis jótevőm – összetakarított, frissen mosott ruhákat tett az asztalomra, és a Natashától kapott szatyrot is odatette.
Ekkor eszembe jutott az „ajándékom”, és izgatottá váltam. Elmentem letusolni, átöltöztem, aztán leültem a kanapémra, és kiszedtem belőle.

Egy könyv volt az. Soha nem olvastam semmit, maximum a Bibliát, bár azt is inkább csak cigi tekerésre használtam, mert pont megfelelő vékonyságúak a lapjai; mindenesetre ezt a könyvet elakartam olvasni. Bele is kezdtem.
Elszörnyedtem, mert a történet rólunk szólt, kettőnkről. Ez egy olyan történet volt, amit még évekkel ezelőtt mi találtunk ki, ketten; ahogy elképzeltük a jövőnket. A közös jövőnket. Szép kis utópia volt.

Először nagyon nehezen ment az olvasás, aztán ahogy haladtam az olvasással, úgy lett egyre könnyebb és könnyebb. Eldöntöttem, hogy addig innen fel nem állok, amíg ki nem végzem.

Közben bejött a kisöcsém is a szobába, és ott játszott. Nagyon szerettük egymást. Csak abban reménykedtem, hogy Elionak nem én vagyok a példaképe – ahogy ezen merengtem olvasás közben, elaludt mellettem a kanapén.

Talán éjfél, egyóra lehetett, amikor végeztem az olvasással, közben anyám is bejött az öcsémért, és elvitte lefektetni az ágyába, én pedig összekuporodtam a székemen, és gondolkodtam. Feldolgoztam a történetet, és elszomorodtam, hogy mit is fosztottunk meg egymástól.
Hogy mi lenne, ha nem lett volna belőlem egy utolsó drogos, ő meg nem lép le mással 15 évvel ezelőtt.

Egy órával később már a vécé előtt álltam az anyaggal a kezemben, és azon gondolkodtam, hogy megszabadulok tőle…