Már napok óta nem nyúltam semmilyen szerhez, még a dohányzásból is sikerült visszavennem egy pár szállal. Azt gondoltam, hogy az életem teljesen sínen van, amikor rám tört az a bizonyos érzés, a szorongás egy fajtája. Egyedül voltam otthon, és unatkoztam, egyszerűen nem volt kedvem semmihez, még az Xboxhoz sem. Talán a kosarazás ment volna, de mindig apámmal játszok, így hát ez kilőve. Arra gondoltam, hogy esetleg beszedhetném a tartozást azoktól, az emberektől, akik lógtak nekem - mint Conor Lapinski, Ed Trentino, Al Greco, és még jó pár ember. Ezek az emberek mind drogpénzzel jöttek nekem. A képzeletbeli listám első helyén Conor állt, aki annak idején egy gazdag ügyvéd volt, akinek némi gondja akadt a drogokkal, aminek hatására lassacskán minden vagyonát elveszítette. Majd adósságot adósságra halmozott nálam (is).

Felöltöztem, és elindultam Conorhoz. Azt az egyet tudtam, hogy nagy termete ellenére nem lesz szükségem semmilyen fenyítőeszközre - baseball ütő, boxer, kés, esetleg pisztoly - mert amilyen nagydarab, olyan jámbor is volt, ami ugyebár egy ügyvéd számára inkább hátrány, mint előny. Bár fogalmam sincs, hogy a tárgyalóteremben hogyan viselkedett, mert szerencsére sosem kellett mellettem (vagy ellenem) pereskednie. 

Szerencsére a közelben lakott, csupán pár utcával arrébb, nem pedig New York másik felén, mint Staten Island, vagy Manhattan, így könnyű volt hozzá eljutnom. Azt az egyet csodáltam benne, hogy tele volt adósságokkal, mégis sikerült valahogy fent tartania egy kibaszott nagy villát. Őszintén szólva, érdekelt mindig is a technikája, amit sajnos sohasem tudtam már meg. Nem szóltam neki előre érkezésemről, így csak reménykedtem abban, hogy otthon lesz. Felsétáltam a rengeteg lépcsőn, és becsöngettem. Szerencsére otthon volt, és ajtót is nyitott.

- Szevasz Enzo - üdvözölt egy kissé idegesen Conor, ami abban nyilvánult meg, hogy tördelte a kezeit. Az első dolog, ami feltűnt, az az volt, hogy a ruhája csupa kosz volt, és többnapos borosta éktelenkedett az arcán, valamint maga az ember is bűzlött. Elhanyagolta magát.
- Mi újság? - kérdeztem, de nem vártam meg rá a választ. - Figyelj csak, Conor... a pénzemről szeretnék érdeklődni - vágtam egyből a közepébe. 
- Ööö, hát... tudod, mostanában nem igazán kapok munkát - mentegetőzött a férfi. - Így még nem tudtam összeszedni, de ígérem, hogy hamarosan meglesz!

- Ó, értem. De tudod, van itt egy pár holmi - néztem körül, de nagyon elcsodálkoztam, mert néhány növényen, és egy bárpulton kívül nem igazán láttam mást -, akár el is adhatnád őket, és akkor ki tudnál fizetni - közöltem vele ellenkezést nem tűrő hangon. Talán ott és akkor meg kellett volna sajnálnom, amiért szinte nincstelen, emellett egy utolsó, lesüllyedt drogos, aki feltehetően még alkoholista is. Dehát ő intézte magának ezt az életet, senki nem fogott pisztolyt a fejéhez, hogy kezdjen el kokainozni.
- Nem tehetem - kerekedtek el a szemei. - Ez a ház még a nagyszüleimé volt! Ha eladnám a bútorokat, forognának a sírjukban szerencsétlenek! Kérlek, érts meg, Enzo! - váltott át könyörgésbe a szerencsétlen nyomorult. 
- Tehát nem fizetsz ki?
- Adj egy kis időt!
- Mégis mennyit még?! - kiáltottam rá. - Már így is jó pár hónappal átlépted a határidőt, te rohadt strici!

Nem volt bajom Conorral különösképp, sőt régebben még kedveltem is, de az üzlet az üzlet, így hát nem volt más választásom, csak az, hogy megverjem. Meg kellett tennem. Hogy miért? Mert ha megverem, akkor a többi tartozóhoz is eljut a hír, és fizetni fognak hamarosan; viszont ha nem verem meg, és nem is cselekszem, akkor az is eljut hozzájuk, és nem tesznek semmit, azon túl, hogy kinevetnek. 

Az adrenalin elöntötte az agyamat, és csak ütöttem, és ütöttem. Nem érdekelt az, hogy hörögve üvölti, hogy hagyjam abba, kifizeti, ha kell, eladja a házat is; sőt... az sem érdekelt, hogy eltörtem az orrát. Végül arra eszméltem fel, hogy utolsó erejét összeszedve elkapta a karomat, megállítva engem. Leszálltam róla, és a kezemet beletöröltem a nadrágomba. A vértől valahogy sosem tudtam undorodni.

Végignéztem Conoron, és nem éreztem semmit, ahogy ott feküdt csupa véres arccal, törött orral. Teljesen hidegen hagyott, az elmém is nyugodt volt, pont olyan üresség úszott benne, mint a bérgyilkosoknak. Kisétáltam a házból, beültem az autómba, és elindultam haza. Útközben kiszállt a fejemből ez a morte petite állapot, és útjának eresztettem a gondolataimat.

Fejben visszarepültem 12 évvel korábbra, és ezt nem kellett volna megtennem. Olyan voltam, mint minden más, átlagos 18 éves fiú: érdekeltek a sportok, volt egy barátnőm, és az életemre azt mondhattam, hogy rendben volt. Leszámítva persze az iskolát, amibe nem jártam be...

Egy csodálatos hétvégét töltöttünk együtt Natashával, ami után nem keresett, a hívásokra és a smsekre nem válaszolt. Nem értettem, mi a baj. Inkább azzal hitegettem magamat, hogy biztos elutazott az apjával, ami sokszor megesett; ilyenkor nem mindig hagyott üzenetet, amiért megbántva éreztem magamat, de a következő találkozásunkkor már el is feledtem. De ennél az esetnél ott motoszkált bennem valami bizonytalan aggódás.
Aztán felhívott, hogy átjönne. Furcsa volt a hangja, és ez nem tetszett.

Megfogtam a kezét, és az arcát néztem.
- Kimenjek? - szólt oda Carisio, aki kényelmesen elhelyezkedett a fotelben. Már csak egy tál popcorn hiányzott a kezéből.
- Nem kell - mondta Natasha, és elhúzta a kezeit. Rosszat sejtettem, és a gyomrom felfordult az idegességtől.

- Figyelj, Enzo... hogy is mondhatnám meg neked. Megcsaltalak - préselte ki a fogai között, és lehajtotta a fejét. Képtelen volt rám nézni. Mielőtt bármit mondhattam volna, folytatta a mondandóját.

- És szakítok.

Kirohantam a szobából. Képtelen voltam ott maradni; viszont még a csukott ajtón keresztül is hallottam, ahogy Natasha zokog Caio karjaiban. Nem hatott meg, talán azért mert fel sem fogtam a helyzetet. Azt hittem (vagy inkább csak akartam hinni), hogy álmodom. Fel-le járkáltam, míg végül a fürdőkádban kötöttem ki.

Ha csak azt mondja, hogy megcsalt, talán még túl is élem. Haragudtam volna rá - persze hogy, sőt! - de megbocsájtottam volna. A szakítást viszont képtelen voltam elfogadni.

- Nem hiszem el - nyögtem keservesen az ágyon ülve. Nem volt kedvem felöltözni, meg valahogy el is felejtettem abban a helyzetben. - Mégis kivel csalt meg? Szétverem az arcát!
Sokáig csendben voltunk, és hallgattunk mindketten, majd végül Carisio törte meg a csendet.
- Én tudom - mondta.

Miután hazatértem Conortól, beálltam a zuhanyzó alá. Bármilyen tragédia ért, rohanok fürdeni. Sokan nem tudják, de ez egyfajta rituális szellemi és fizikai megtisztulás. Amellett nyugtató hatású is.
- Fiam, elmegyünk a színházba anyáddal! - kiabálta be apám az ajtón. Örültem, hogy egyedül leszek itthon; Elio az unokatestvéreméknél töltötte a hétvégét. Valamikor régebben elköltöztem már itthonról, de egy szerencsétlen eset miatt hazakerültem végül.

Álltam a tükör előtt, talán annyira feldúltan, mint 12 évvel ezelőtt. Úgy éreztem, hogy ismét romokban hever körülöttem minden, az egész életem, úgy ahogy van: egy lesüllyedt drogos lettem, a szüleimmel élek, pedig már elmúltam 30, és nincs senkim. Nem, mintha hiányoltam volna barátnőt, vagy feleséget, meg gyerekeket, a hülye amcsi álmot a fehér kerítéses házzal együtt, de néha zavart a dolog. Az is zavart, hogy az egykori legjobb barátom, Carisio csak úgy eltűnt, és nem is keresett.

Minden rám zuhant, és még az a szorongás is bennem volt, ami reggel óta gyötört. Az amfetamintól széthullottam, és ezt be kellett látnom, ami nem volt egyszerű. Többé nem bírtam elviselni azt az arcot, ami a tükörből nézett vissza rám, így behúztam egyet a tükörnek. Szinte szétrobbant darabjaira, mint valami lassított felvétel, úgy jöttek felém a darabkák, és úgy vagdaltak szét több helyen. Ez alapból rossz volt, de én még rontottam a helyen azzal, hogy mélyen belevágtam a bal karom hajlatába.

A saját véremben feküdtem, és zuhantam a semmibe, talán pont magamba. Nem bírtam kinyitni a szemeimet - amivel eleinte még próbálkoztam is, de aztán feladtam -, és nem is zavart. Meg akartam halni.